A Hihetetlen Pókember Különszám 2016/4
Spider-Man/Fantastic Four #1-4 (2010)  

Ez idén a második olyan Pókember képregény, melyben mindenki kedvenc hálószövője a Fantasztikus Négyessel karöltve keveredik eszméletlen kalandokba, és az előzmény alapján minden oka megvan rá az olvasónak, hogy nagy reményekkel tekintsen az idei év negyedik, egyben legutolsó Hihetetlen Pókember különszáma felé. A jelenlegi történet ugyan nem illeszkedik szorosan a fő-szériába, mind cselekményében, mind képi világában is jelentősen eltér attól: gyakorlatilag egy négy részes miniről van szó, ahol négy különböző korszakot mutatnak be – némi időutazásos csavarral megfejelve. Mario Alberti rajzoló stílusa sokak számára idegennek hathat, mivel egyrészt sosem találkozott még a hazai közönség vele a magyar kiadású képregényekben, másrészt pedig az sem segít sokat az összkép pozitív megítélésén, hogy az utóbbi idők Pókember kiadványaival ellentétben ez igencsak amolyan sajátos hangulatot képvisel. Az első részben Peter Parker egyetemi éveinek lehetünk szemtanúi, ahol jóval kevesebb gondja volt, egyszerűbben élte az életét, és nagy szerelme, Gwen Stacy sem halt még meg, a második felvonás a gonosz idegen szimbióta leszedését eleveníti fel, a következő epizód az új Fantasztikus Négyes megalakulását mutatja be, a befejezés pedig a „jelen kor” (azaz a Titkos invázió utáni állapot) keretei közt játszódik. A különböző időszakokat végül egy közös szál öleli fel, mely által az események is egységbe kerülnek, de addigra jókora adag vegyes érzelmekkel leszünk gazdagabbak Christos Gage író jóvoltából.  

Noha még a szokatlan képi világ ellenére is kidolgozottak a panelek, és élvezetes látni, hogyan változott a szereplő kinézete az évek során, kissé mintha szájbarágósra vették a figurát ezúttal. Az előző különszám például remekül bemutatta Pókember, és a Fantasztikus Négyes közti barátságot mindenféle erőltetett módszer nélkül: nem sulykolták bele minden áron az olvasóba, a cselekmény, és a párbeszédek remekül érzékeltették ezt a hosszú, baráti kapcsolatot. Itt azonban az írónak nem sikerült kellőképpen átadni ezt, rengetegszer előfordul, hogy „csakazértis” alapon az arcunkba tolják, hogy milyen jóban van az F4 Pókemberrel, gyakorlatilag már családtagnak számít, azonban érzelmileg nem sikerült mindent maradéktalanul véghezvinni. Átjött volna ez enélkül is, csak a sztorit kellett volna jobban megírni. Viszont cserébe legalább kapunk látványos összecsapásokat, és vendégszereplőket. Egy ízben összeáll egy „újfajta” Fantasztikus Négyes, Pókemberrel, Hulkkal, Rozsomákkal, és Szellemlovassal (aki azért eléggé ritka szereplő a hazai képregényekben), ez az összeállítás Tiszavirág-életű ugyan, de ad egy kellemes feelinget az egésznek.  

Az utolsó 2016-os Hihetetlen Pókember különszám nem fogja maradéktalanul elnyerni a rajongók tetszését, viszont ez kétélű fegyver, amennyire a fősorozatot gyűjtők elkerülik, talán pont annyira fog bejönni azoknak, akik egy ideje már nem követik a szériát. Inkább hat egy különálló képregénynek (ezt egyébként mind a rajz, mind a borító is erősen érzékelteti), és ez nem mintha olyan nagy baj lenne, inkább a történetben fedezhetőek fel hiányosságok.

Batman #18
Batman #4 (2012)
Birds of Prey #87 (2005) 

Gondolom senkit nem ér meglepetésként, hogy az idén májusban elindult új Batman sztori, a Baglyok Bírósága következő része is erősen tartja azt a magas színvonalat, melyet elődei is képviseltek hónapokon keresztül. Legalább akkora kézlegyintéssel zárjuk le ezt a tényt, mint azt, hogy főhősünk sikeresen túlélte azt a robbanást, amit még az előző epizód végén intéztek neki a sötétben megbúvó, rejtélyes, egyben félelmetes erők, de a Sötét Lovagnak ez igazán nem kottyan meg, kibírt ő már nagyobb csapásokat is. Ezúttal azonban nem az akciójeleneteken van a hangsúly (abból konkrétan egy nagyobb van, az is csak félig-meddig), inkább a nyomozáson, és Bruce Wayne szomorú tragédiájának a forszírozásán. Előbbi csupán nyúlfarknyi, és hamar véget is ér, utóbbi pedig kellően titokzatos, ám sajnos ügyetlen is. Kezd már túlontúl elcsépelt lenni a „létezik, vagy nem létezik” kérdés a sztoriban, hiszen a választ mindenki tudja, viszont a cselekményen belül is egyre hiteltelenebb, hogy a világ legnagyobb detektívje még mindig nem tud napirendre térni a titkos társaság léte előtt. Mindenesetre a dolog még mindig működik, szép lassan eljutunk oda, hogy a felvezetés után végre tényleg beindulnak a dolgok, és kezdetét veszik az igazi történések – nem mintha ezzel olyan nagy probléma lett volna, de azért nem ártott már, hogy Scott Snyder felkösse a gatyát. Sőt, maga a történet, és a narratíva annyira jó, hogy mindezidáig Batman eredettörténetének az „átírása” is teljesen megbocsátható, illetve, hogy az marad e, a következő hónapokban kiderül, de egyelőre nincs miért aggódni. És ismerve az eddigieket, nem is lesz.  

Sokak örömére (vagy lehet inkább bánatára) a képregény másik felében ismét a Ragadozók kaptak helyet. Eddig nem volt túl népszerű a csapat, bár volt egy kis rajongótábora, sokak inkább egy másik DC-s sorozatot képzeltek volna el a hazai kiadványba. Nyilván nem most fogják megszeretni a lánycsapatot azok az olvasók, akik eddig utálták őket, viszont a Gail Simone által szerzett történetek eddig is egy pozitív színvonalat képviseltek, attól függetlenül, hogy kapott hideget, és meleget is egyaránt a magyar olvasóktól. A felállás változatlan, újra találkozhatunk Fekete Kanárival, és Huntress-el, akik egy közös akció során, Isztambulban próbálnak tárgyalni a helyi maffiavezérrel, miközben egy másik, jóval nagyobb fenyegetés is éledezni kezd. Azaz a klasszikus, „több szuperbűnöző összefog, hogy együtt vadásszák le a hősöket” dologról van szó, ami itt egyelőre még csak ébredezik, vár arra, hogy kibontsák, de így első ránézésre sem tér el a szokásos, bevett formulától. A bevezető ennek ellenére ígéretes, Simone láthatóan otthon érzi magát ebben a közegben, tapasztalt már, és érti a karakterek lényegét, úgy írja őket, hogy teljes mértékben hűek legyenek önmagukhoz, és egyikük se lógjon ki a történetből. Tehát aggodalomra nincs ok, akik eddig is nyomon követték a szemrevaló lányok kalandjait, azok ezúttal is be fognak csatlakozni, akik viszont nem, nos, nekik marad a remény, hogy ezután valamelyik híresebb képregényhőst veszik elő majd. De addig még hosszú út vezet, hiszen ez csupán a felvezetés volt, a nagyja csak ezután jön.

Marvel #29
Astonishing X-Men #23 (2008)
The Silver Surfer/Warlock: Resurrection #4 (1993)   

Az idei utolsó Marvel+ képregényben véget ér a kozmikus sztori, egyúttal az X-Men is egyre gyorsabban közeledik a fináléhoz. Előbbi eddig sem volt az a kifejezetten klasszikus történet, az utolsó epizódra sem lett az, utóbbi pedig még mindig tartja a remek színvonalat, hála Joss Whedon-nak, és John Cassaday-nek. A mutánsok vállvetve harcolnak az idegen bolygón, miközben továbbra is meg akarják fejteni a rejtélyt, mely az idegen civilizáció pusztulásának próféciája mögött áll. Közelebb most sem kerülnek a megoldáshoz, de azért szép lassan már kezd kirajzolódni valami magyarázat-féleség. Az epizód egy ügyesen felvezetett csavarra épül, amin az olvasók minden bizonnyal meg fognak lepődni, azon már kevésbé, hogy az előző szám végén nagy kulimászba került Küklopsz végül sikeresen túléli azt a mutatványt, amivel megmentette a csapat többi tagját. Gondolom senki sem hitte, hogy tényleg otthagyja a fogát – ez az egyik nagy baj a szuperhősképregényekkel. Hogy sokszor teljesen kiszámíthatóak. Mondjuk így is szoktuk meg őket, de az ilyen fordulatok túlontúl átlátszóak, szinte semmi súlyuk nincs, hiszen ha ezekben az alkotásokban mégis elhalálozik valaki, az sosem marad hosszú ideig halott. További kényes kérdések is előfordulnak, ennek ellenére még mindig rendben van a sztori.  



Jim Starlin író/rajzoló kozmikus története okán már több szó is érheti a ház elejét, de igazából a lényeg már az elmúlt hónapokban ki lett fejtve. Egyáltalán nem klasszikus, ugyanakkor nem is olyan rossz, mint az elsőre látszik, inkább jelentéktelen. A fináléban sem változott semmi, minden maradt a régiben, egy nagy csatával, és elmélkedésekkel tarkított lezárásról van szó, aztán a többit meglepően gyorsan zavarják le. Nem mindenkinek nyerte el a tetszését (még a két Végtelen-sztori rajongói között is voltak ilyenek), és igaz, hogy inkább hat még egy utolsó bőrlehúzásnak, mint saját lábán rendületlenül álló alkotásnak, de a végeredmény mégsem annyira borzasztó, mint amilyen az ilyen történetek esetében lenni szokott. Mindenesetre jövőre már nem ugrál vissza a múltba ilyen hosszú időre a Kingpin, ehelyett egy jóval ismerősebb, és népszerűbb gárdával erősít. Jönnek újra a Bosszú Angyalai, a kiadó ígéretei szerint egy igen erőteljes történetben, ami egész évben futni fog.