A különböző párhuzamos világok mindigis nagy szerepet játszottak a DC
képregényekben, így hát nem meglepő, hogy ezen történetek némelyike
kifejezetten nagy népszerűségnek örvend. Számos író megpróbálta már az évek
során kiaknázni az alternatív univerzumokban rejlő lehetőségeket,
kisebb-nagyobb sikerrel, és bár ez a koncepció számos klasszikust szült,
legalább annyi közepes, vagy gyenge végeredmény is kikeveredett már a kiadó
boszorkánykonyhájából. Az Eaglemoss DC sorozatának újabb kötete, a Föld-Kettő ezen a multiverzumos, alternatív valóságos nyomvonalon halad,
ugyanakkor inkább tartozik a felejthetőbb alkotások közé, mint azon
kultusz-képregények sorába, amiket még évek múlva is szeret az ember újra, meg
újra levenni a polcról. Grant Morrison utolsó munkája volt ez, mielőtt
átpártolt volna a nagy rivális Marvelhez, hogy belefogjon a méltán elismert, és
egyébként tényleg nagyszerű, egy évig tartó Marvel Boy-ba, majd a még
kiválóbb, amúgy három esztendeig tartó New X-Men sorozatba. Talán az
elvágyódás, netalántán a hosszabb közös DC-s munkákba való belefáradás az oka,
de Morrison mintha akkoriban már csak félgőzzel csinált volna mindent, voltak
ugyan kiemelkedő munkái, de sokszor hibázott – mondjuk ezek a malőrök az utóbbi
években még jobban hatványozódtak nála, de a 2000-es évek elején viszonylag még
kevesebb volt belőlük. Azért is fontos pont a Föld-Kettőt szóba hozni
ezzel kapcsolatban, mert itt aztán valóban megvolt minden, ami egy igazán jó
sztorihoz kell. Csakhogy Morrison mialatt egy csomó mindent kihozott a
történetből, egy sor másik elemet vagy rosszul kezelt, vagy csak simán
elfelejtett.
A Föld-Kettő egy olyan antianyag-univerzumot mutat be, melyben a világot egy CSA (Crime Syndicate of America) nevű velejéig gonosz szervezet irányítja, melynek tagjai olyan szuperképességekkel rendelkező emberek, akik a mindenki által ismert mainstream DC-Föld hőseinek gonosz tükörképei. Ebben a kifordult, abnormális valóságban csak egy olyan ember van, aki képes, és szembe is akar szállni velük, mégpedig Alexander Luthor, ki magányos hősként harcol rendületlenül, ám fáradhatatlansága ellenére nem ért még el semmi maradandóbb eredményt. Ezért egy eszes trükknek köszönhetően átlép a hősök világába, és megkéri őket, adjanak neki 48 órát, és térjenek vissza vele, hogy a segítségükkel megmenthesse sajátját, és felszabadíthassa az emberiséget a CSA elnyomása alól. Hamar kiderül azonban, hogy a siker nem csupán a résztvevők akaratán, és fizikai erején múlik, ezen kívül pedig végül saját világuk is veszélybe kerül, mikor a hódítani akaró csapat valahogyan átjut az ő univerzumukba. Az alapsztori vita nélkül remek, bizonyos szempontból egy erre a történetre kísértetiesen hasonlító 1964-es Igazság Ligája képregény újramesélése (bár ez kissé erős túlzás), az ötlet pedig azóta elő- előkerül a DC-nél, többek közt az animációs részlegnél is. Elég csak a Két földi válság című DVD-re megjelent rajzfilmre gondolni, ami az előbb említett sztoriból, és a Föld-Kettőből is serényen kölcsönzött elemeket, összességében sokkal jobb is lett mindkettőnél. Nem mintha Morrison munkáját tűzrevaló, felesleges szemétként lehetne aposztrofálni, megvannak a maga bájai, az üdvösséghez mindez azonban sajnos kevés.
Bár szinte végig ott vannak a fő Liga-tagok, az író mégis a CSA tagjaira irányítja a nagyobb figyelmet. Ultraman maximálisan Superman ellentéte, hatalmas erejét finomkodás nélkül használja, zsarnokoskodásra, és pusztításra, mindenféle morális gátat figyelmen kívül hagyva. Superwoman (Wonder Woman gonosz énje) nem más, mint Lois Lane, aki nemcsak hogy szexuálisan kifejezetten agresszív, hanem emellé még szadista is, folyamatosan megalázz szegény Jimmy Olsent, és tapossa el azokat a férfiakat, akiket nem tart méltónak az életre. Talán még Owlman hasonlít a legjobban pozitív megfelelőjére, Batmanre: Thomas Wayne, miután gyerekkorában egy rendőr megölte a testvérét, Bruce-t, és az anyját, saját rendőrfőnök apja ellen harcol, James Gordon segítségével, aki ebben a világban felügyelő helyett egy befolyásos maffiavezér, mindenféle erkölcsi aggály nélkül. A képregény leginkább erre a három szupergonoszra fókuszál, és a köztük uralkodó, néha igencsak vicces jeleneteket szülő szerelmi háromszögre, de azért a többieknek is megvannak a maguk pillanatai: Johnny Quick (Flash alteregója) drogfüggő adrenalin-őrültje, vagy az eredeti univerzum mindig, mindben kételkedő Batmanje is emlékezetes marad, nem beszélve a hős-Luthorról, aki már önmagában hatalmas poén.
Ami viszont még ennél is jobb, az a két világ szabályainak a bemutatása. Ez egyúttal egy jópofa, meta-szerű kiszólás az olvasó felé arról, mégis hogyan történhet az meg, hogy a DC képregényeiben végül mindig a jók győznek, és a világ megmenekül. A két világ egyensúlyba kerülése okán így a CSA univerzumában - mivel pontosan ellentéte az eredetinek - időről időre a gonosz kerekedik felül, hiszen az egyetemes törvényszerűség nem hagyja, hogy bármi másként alakuljon. Így bármi jó, vagy rossz cselekedet azonnal elenyészik az ellenkező világokban, ami értelmetlenné is tesz mindenféle harcot, ennek ellenére Morrison igyekszik epikus hangvétellel végigvezetni a sztori fináléját, és bár az igazán nagy csaták ezúttal elmaradnak, a különböző alteregók szembekerülésével együtt (pedig ebben aztán tényleg nagy potenciál rejlik), összességében azért mégis jól vannak felépítve a karakterek, és viszonyaik. Azonban mindez jobb rajzolót érdemelt volna. Frank Quitely nem elég aprólékos, és részletes, mint kellene, emberalakjai vagy elnagyoltak, vagy tömzsi, karikatúraszerűek, még a férfi-női arcokat sem mindig könnyű megkülönböztetni egymástól. Ez a ’60-as évek képregényeire jellemző stílus majdhogynem kiöli a hangulatot az egyébként sem mindig remekelő képregényből, a további hibák sora mellett: túl rövid, túl kevés a szöveg, az események fontossága ellenére nincs meg a történések kellő súlya, sokkal, de sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből a koncepcióból.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #13 – Az Igazság Ligája: Föld-Kettő (2017)
JLA: Earth 2 (2000)
A Föld-Kettő egy olyan antianyag-univerzumot mutat be, melyben a világot egy CSA (Crime Syndicate of America) nevű velejéig gonosz szervezet irányítja, melynek tagjai olyan szuperképességekkel rendelkező emberek, akik a mindenki által ismert mainstream DC-Föld hőseinek gonosz tükörképei. Ebben a kifordult, abnormális valóságban csak egy olyan ember van, aki képes, és szembe is akar szállni velük, mégpedig Alexander Luthor, ki magányos hősként harcol rendületlenül, ám fáradhatatlansága ellenére nem ért még el semmi maradandóbb eredményt. Ezért egy eszes trükknek köszönhetően átlép a hősök világába, és megkéri őket, adjanak neki 48 órát, és térjenek vissza vele, hogy a segítségükkel megmenthesse sajátját, és felszabadíthassa az emberiséget a CSA elnyomása alól. Hamar kiderül azonban, hogy a siker nem csupán a résztvevők akaratán, és fizikai erején múlik, ezen kívül pedig végül saját világuk is veszélybe kerül, mikor a hódítani akaró csapat valahogyan átjut az ő univerzumukba. Az alapsztori vita nélkül remek, bizonyos szempontból egy erre a történetre kísértetiesen hasonlító 1964-es Igazság Ligája képregény újramesélése (bár ez kissé erős túlzás), az ötlet pedig azóta elő- előkerül a DC-nél, többek közt az animációs részlegnél is. Elég csak a Két földi válság című DVD-re megjelent rajzfilmre gondolni, ami az előbb említett sztoriból, és a Föld-Kettőből is serényen kölcsönzött elemeket, összességében sokkal jobb is lett mindkettőnél. Nem mintha Morrison munkáját tűzrevaló, felesleges szemétként lehetne aposztrofálni, megvannak a maga bájai, az üdvösséghez mindez azonban sajnos kevés.
Bár szinte végig ott vannak a fő Liga-tagok, az író mégis a CSA tagjaira irányítja a nagyobb figyelmet. Ultraman maximálisan Superman ellentéte, hatalmas erejét finomkodás nélkül használja, zsarnokoskodásra, és pusztításra, mindenféle morális gátat figyelmen kívül hagyva. Superwoman (Wonder Woman gonosz énje) nem más, mint Lois Lane, aki nemcsak hogy szexuálisan kifejezetten agresszív, hanem emellé még szadista is, folyamatosan megalázz szegény Jimmy Olsent, és tapossa el azokat a férfiakat, akiket nem tart méltónak az életre. Talán még Owlman hasonlít a legjobban pozitív megfelelőjére, Batmanre: Thomas Wayne, miután gyerekkorában egy rendőr megölte a testvérét, Bruce-t, és az anyját, saját rendőrfőnök apja ellen harcol, James Gordon segítségével, aki ebben a világban felügyelő helyett egy befolyásos maffiavezér, mindenféle erkölcsi aggály nélkül. A képregény leginkább erre a három szupergonoszra fókuszál, és a köztük uralkodó, néha igencsak vicces jeleneteket szülő szerelmi háromszögre, de azért a többieknek is megvannak a maguk pillanatai: Johnny Quick (Flash alteregója) drogfüggő adrenalin-őrültje, vagy az eredeti univerzum mindig, mindben kételkedő Batmanje is emlékezetes marad, nem beszélve a hős-Luthorról, aki már önmagában hatalmas poén.
Ami viszont még ennél is jobb, az a két világ szabályainak a bemutatása. Ez egyúttal egy jópofa, meta-szerű kiszólás az olvasó felé arról, mégis hogyan történhet az meg, hogy a DC képregényeiben végül mindig a jók győznek, és a világ megmenekül. A két világ egyensúlyba kerülése okán így a CSA univerzumában - mivel pontosan ellentéte az eredetinek - időről időre a gonosz kerekedik felül, hiszen az egyetemes törvényszerűség nem hagyja, hogy bármi másként alakuljon. Így bármi jó, vagy rossz cselekedet azonnal elenyészik az ellenkező világokban, ami értelmetlenné is tesz mindenféle harcot, ennek ellenére Morrison igyekszik epikus hangvétellel végigvezetni a sztori fináléját, és bár az igazán nagy csaták ezúttal elmaradnak, a különböző alteregók szembekerülésével együtt (pedig ebben aztán tényleg nagy potenciál rejlik), összességében azért mégis jól vannak felépítve a karakterek, és viszonyaik. Azonban mindez jobb rajzolót érdemelt volna. Frank Quitely nem elég aprólékos, és részletes, mint kellene, emberalakjai vagy elnagyoltak, vagy tömzsi, karikatúraszerűek, még a férfi-női arcokat sem mindig könnyű megkülönböztetni egymástól. Ez a ’60-as évek képregényeire jellemző stílus majdhogynem kiöli a hangulatot az egyébként sem mindig remekelő képregényből, a további hibák sora mellett: túl rövid, túl kevés a szöveg, az események fontossága ellenére nincs meg a történések kellő súlya, sokkal, de sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből a koncepcióból.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #13 – Az Igazság Ligája: Föld-Kettő (2017)
JLA: Earth 2 (2000)
