Miután a Marvel el (vagy inkább vissza) vette a Star Wars képregényes jogait a Dark Horse Comicstól (akik több mint két évtizeden keresztül ontották
magukból a messzi-messzi galaxis rajzolt kalandjait), a hoppon maradt kiadó nem
sokáig kamillázott a veszteségén, és 2014-ben kidobott egy minimum impozánsnak
ígérkező crossovert, ami arra volt hivatott, hogy egybefűzze a vegyes
fogadtatású 2012-es Prometheus című film eseményeit a jól ismert
Alien-Predator univerzummal. Ugye a sztorit mindenki ismeri: Ridley Scott
előzményt szeretett volna forgatni A nyolcadik utas: a Halálhoz, végül
azonban ahelyett, hogy megmagyarázta volna a legendás sci-fiben látott
titkokat, nagyon hamar a saját útját kezdte járni, ráadásul az 1979-es filmben
feltett kérdések megválaszolása helyett újakat tett fel, melyek nagy részére
nemhogy értelmes magyarázatot, de még ködös utalásokat sem adott. Ennek
köszönhetően a felspannolt, majd félig-meddig átvert rajongók egész serege
fejezte ki nemtetszését, és bár a Prometheus önmagában véve egyáltalán
nem volt rossz film (sőt!), mégis megosztó, ellentmondásos science fictionként
vonult be a mozgóképes történelembe. A Dark Horse amellett, hogy
összekapcsolja és egy univerzumba sűríti Scott filmjét az Alien/Predator frencsájzzal,
egyúttal folytatja a Prometheust is, ebben a négy minisorozatból és egy
one-shotból, azaz összesen 17 füzetből álló képregényben. Attól függetlenül,
hogy sokakban ellenérzéseket váltott ki az Alien-prequelnek bélyegzett mozi,
minden bizonnyal kevés olyan rajongó volt, akinek ne indult volna be erre a
nyáltermelése, hiszen a crossover annak az ígéretét is magában hordozta, hogy
nem csupán boncolgatja majd a filmben felvetett kérdéseket, hanem meg is
válaszolja azokat – remélhetőleg frappáns módon.
A Tűz és kő ennek megfelelően főleg a Prometheusra támaszkodik: ugyanúgy teremtéstörténet, mint az volt, mégis négy felvonásra szabdalva (az Omega inkább csak érdekes kiegészítés, nem szerves tagja a sztorinak) mesél vallásról, filozófiáról, evolúcióról, és magáról az emberről. Csak épp máshogyan, mint ahogy azt a film tette. Nagyjából 120 év telt el a Prometheus végzetes útja óta. A Földön semmit sem tudnak az expedíció kudarcának okairól, a köznép pedig azt hiszi, hogy Peter Weyland végelgyengülésben lelte halálát az otthonában, ami persze nem is állhatna távolabb az igazságtól. A borzalmaknak helyet adó LV-223-ra egy roncsvadász csapat érkezik, némi komoly pénzmag reményében (gondolom senkit sem lep meg, amikor rövid úton kiderül, néhány tag célja valami egészen más), azonban a bolygón, amelyet egy kihalt, kopár sziklának nyilvánítottak, hihetetlen módon burjánzó növény és állatvilágot találnak, olyan fejlett ökoszisztémával, mely normális körülmények között nem alakulhatott volna ki. Innentől pedig a megszokott recept szerint zajlik a leosztás: a kompánia a dzsungelben haladva furcsábbnál furcsább dolgokkal szembesül, majd végül rátalál egy bányászhajóra, ami a Hadley’s Hope kolóniáról származik, amiről mindannyian tudjuk, hogy azoknak a telepeseknek adott helyet, akiket a Xenomorphok lemészároltak A bolygó neve: Halálban. Persze a hajó is az LV-426-ról menekülve zuhant le a szomszédos holdra (mivel ugye az LV-426 és az LV-223 ugyanazon bolygó körül kering, de ez valószínűleg senkit sem lep meg), csak sajnos a csapatnak fogalma sincs arról, mi is történt a Hadley’s Hope-on. Arra pedig még álmukban sem számítanak, hogy a hajó ajtaját kinyitva egy rakás Alien szabadul el, akik már nagyon fenik a fogukat egy kis finomságra.
A Tűz és kő nem csak a történetében és eseményeiben fűzi össze a négy címet, de témáiban is a filmekben látható kérdéseket, elemeket, gondolatokat és filozófiát helyezi a középpontba. A Prometheus nyomvonalán haladva szól az eredetkutatásról, a csillapíthatatlan küldetéstudatról, ami szakadatlanul viszi előre az embert az ismeretlen megismerése felé, aztán idővel a nagy, egyetemes törekvések összetalálkoznak az egyéni érdekekkel (fordítva is ugyanúgy), és innentől már az Alien-frencsájz tipikus témái kerülnek terítékre. Azaz hirtelen bekavarnak a képletbe a Xenomorphok, majd a Prometheus-szál melléktermékeként egy Tervező is az LV-223-on bóklászik, végül megjelennek a Ragadozók (az ő jelenlétük mondjuk kevésbé indokolt, de azért sikerül őket bepasszírozni), ebből az össznépi mulatságból pedig az androidok sem maradhatnak ki, sőt, az egész cselekmény egy mechanikus lényre van kihegyezve. Elden, a Prometheus felkutatására kiküldött expedíció tagja, kvázi a Tűz és kő főszereplője, az ő testi és szellemi evolúciója a képregény non-plus ultrája, egyben a mű legizgalmasabb aspektusa is. Az ő figuráján keresztül prezentálják azt az amúgy igencsak pozitív, a semmitmondó crossoverek középszerű posványából egyenes és sikeres kiutat jelentő tulajdonságot, hogy a Tűz és kő nem csak felhasználja, hanem meg is határozza a Prometheus megmagyarázatlan elemeit, legfőképp a fekete lötty képességeit – melynek taglalása már-már a hardcore test-horror kategóriájába esik.
Mégis, a négy kötet közül pont a legutolsó viszi a prímet. Amilyen üres és töltelékszagú az AVP, épp annyira kellemes, szórakoztató és hangulatos a Predator-képregény. Mintha egy western, egy sci-fi és egy buddy-film ötvözetét látnánk megelevenedni a paneleken: egy Ragadozó (becenevén Ahab) és a sztori másik emblematikus alakja, Galgo egyesíti erejét – és ez a szövetség nem feltétlenül a furcsa páros önálló döntéséből születik. Egyébként Galgónak a négy köteten keresztül valami bámulatos és precízen kidolgozott karakteríve van. Egy önző, szexista és cinikus szemétládának indul, aki persze nem rest bárkit feláldozni csak azért, hogy ő élve keveredhessen ki a rázós helyzetekből, a fináléra pedig egy talpraesett, ha nem is becsületes és önzetlen, de mindenképp egy vagány antihősként végzi. És ez az Ahabbal folytatott bromance során domborodik ki igazán.
A Tűz és kőből ugyan nem lesz klasszikus, és nem marad majd fenn az utókornak, ellenben enyhén szólva is nagyon érdekes, sőt, kifejezetten jó kiegészítése/folytatása a Prometheusnak, és frappánsan fűzi össze az eseményeket az AVP-univerzummal. Mindhárom frencsájz (bár itt kis túlzással élve inkább egyetlen egyről van szó ugye) motívumait felhasználja, miközben legalább annyira egy groteszk, kifordított teremtéstörténet, mint amilyen Ridley Scott 2012-es filmje, vagy mint az Alien: Covenant volt.
Aliens/Predator/Prometheus/AVP: Tűz és kő (2018)
Prometheus: Fire and Stone #1-4 (2014)
Aliens: Fire and Stone #1-4 (2014)
Aliens vs. Predator: Fire and Stone #1-4 (2014-2015)
Predator: Fire and Stone #1-4 (2014-2015)
Prometheus: Fire and Stone – Omega (2015)
A Tűz és kő ennek megfelelően főleg a Prometheusra támaszkodik: ugyanúgy teremtéstörténet, mint az volt, mégis négy felvonásra szabdalva (az Omega inkább csak érdekes kiegészítés, nem szerves tagja a sztorinak) mesél vallásról, filozófiáról, evolúcióról, és magáról az emberről. Csak épp máshogyan, mint ahogy azt a film tette. Nagyjából 120 év telt el a Prometheus végzetes útja óta. A Földön semmit sem tudnak az expedíció kudarcának okairól, a köznép pedig azt hiszi, hogy Peter Weyland végelgyengülésben lelte halálát az otthonában, ami persze nem is állhatna távolabb az igazságtól. A borzalmaknak helyet adó LV-223-ra egy roncsvadász csapat érkezik, némi komoly pénzmag reményében (gondolom senkit sem lep meg, amikor rövid úton kiderül, néhány tag célja valami egészen más), azonban a bolygón, amelyet egy kihalt, kopár sziklának nyilvánítottak, hihetetlen módon burjánzó növény és állatvilágot találnak, olyan fejlett ökoszisztémával, mely normális körülmények között nem alakulhatott volna ki. Innentől pedig a megszokott recept szerint zajlik a leosztás: a kompánia a dzsungelben haladva furcsábbnál furcsább dolgokkal szembesül, majd végül rátalál egy bányászhajóra, ami a Hadley’s Hope kolóniáról származik, amiről mindannyian tudjuk, hogy azoknak a telepeseknek adott helyet, akiket a Xenomorphok lemészároltak A bolygó neve: Halálban. Persze a hajó is az LV-426-ról menekülve zuhant le a szomszédos holdra (mivel ugye az LV-426 és az LV-223 ugyanazon bolygó körül kering, de ez valószínűleg senkit sem lep meg), csak sajnos a csapatnak fogalma sincs arról, mi is történt a Hadley’s Hope-on. Arra pedig még álmukban sem számítanak, hogy a hajó ajtaját kinyitva egy rakás Alien szabadul el, akik már nagyon fenik a fogukat egy kis finomságra.
A Tűz és kő nem csak a történetében és eseményeiben fűzi össze a négy címet, de témáiban is a filmekben látható kérdéseket, elemeket, gondolatokat és filozófiát helyezi a középpontba. A Prometheus nyomvonalán haladva szól az eredetkutatásról, a csillapíthatatlan küldetéstudatról, ami szakadatlanul viszi előre az embert az ismeretlen megismerése felé, aztán idővel a nagy, egyetemes törekvések összetalálkoznak az egyéni érdekekkel (fordítva is ugyanúgy), és innentől már az Alien-frencsájz tipikus témái kerülnek terítékre. Azaz hirtelen bekavarnak a képletbe a Xenomorphok, majd a Prometheus-szál melléktermékeként egy Tervező is az LV-223-on bóklászik, végül megjelennek a Ragadozók (az ő jelenlétük mondjuk kevésbé indokolt, de azért sikerül őket bepasszírozni), ebből az össznépi mulatságból pedig az androidok sem maradhatnak ki, sőt, az egész cselekmény egy mechanikus lényre van kihegyezve. Elden, a Prometheus felkutatására kiküldött expedíció tagja, kvázi a Tűz és kő főszereplője, az ő testi és szellemi evolúciója a képregény non-plus ultrája, egyben a mű legizgalmasabb aspektusa is. Az ő figuráján keresztül prezentálják azt az amúgy igencsak pozitív, a semmitmondó crossoverek középszerű posványából egyenes és sikeres kiutat jelentő tulajdonságot, hogy a Tűz és kő nem csak felhasználja, hanem meg is határozza a Prometheus megmagyarázatlan elemeit, legfőképp a fekete lötty képességeit – melynek taglalása már-már a hardcore test-horror kategóriájába esik.
Mégis, a négy kötet közül pont a legutolsó viszi a prímet. Amilyen üres és töltelékszagú az AVP, épp annyira kellemes, szórakoztató és hangulatos a Predator-képregény. Mintha egy western, egy sci-fi és egy buddy-film ötvözetét látnánk megelevenedni a paneleken: egy Ragadozó (becenevén Ahab) és a sztori másik emblematikus alakja, Galgo egyesíti erejét – és ez a szövetség nem feltétlenül a furcsa páros önálló döntéséből születik. Egyébként Galgónak a négy köteten keresztül valami bámulatos és precízen kidolgozott karakteríve van. Egy önző, szexista és cinikus szemétládának indul, aki persze nem rest bárkit feláldozni csak azért, hogy ő élve keveredhessen ki a rázós helyzetekből, a fináléra pedig egy talpraesett, ha nem is becsületes és önzetlen, de mindenképp egy vagány antihősként végzi. És ez az Ahabbal folytatott bromance során domborodik ki igazán.
A Tűz és kőből ugyan nem lesz klasszikus, és nem marad majd fenn az utókornak, ellenben enyhén szólva is nagyon érdekes, sőt, kifejezetten jó kiegészítése/folytatása a Prometheusnak, és frappánsan fűzi össze az eseményeket az AVP-univerzummal. Mindhárom frencsájz (bár itt kis túlzással élve inkább egyetlen egyről van szó ugye) motívumait felhasználja, miközben legalább annyira egy groteszk, kifordított teremtéstörténet, mint amilyen Ridley Scott 2012-es filmje, vagy mint az Alien: Covenant volt.
Aliens/Predator/Prometheus/AVP: Tűz és kő (2018)
Prometheus: Fire and Stone #1-4 (2014)
Aliens: Fire and Stone #1-4 (2014)
Aliens vs. Predator: Fire and Stone #1-4 (2014-2015)
Predator: Fire and Stone #1-4 (2014-2015)
Prometheus: Fire and Stone – Omega (2015)
